Mártott diós, avagy a "paraszt/zserbó macaron"
sponsored links
Régóta dédelgetett projektet valósítottam meg ezzel a desszerttel, lévén a mézesekhez való kötõdésem is immáron több évtizedes múltra tekint vissza.
Tíz éves lehettem, amikor anyu révén megismerkedtem Dezsõ Úrral és az õ mesebeli mézeskalács házikójával, mit házikójával, valóságos mézeskacsalábon forgó palotának is beillett volna az.
Dezsõ Úrnak széles mosolya és kackiás bajusza volt, no meg fehér köpenye, mint az orvosoknak. Nemcsak a mézesek, az asszonyok és a gyerekek nyelvén is kitûnõen értett, sõt még a húsokén is folyékonyan beszélt. Dezsõ Úrnak ugyanis, aki a Dezsõ bá titulust, megnevezést egyébiránt szigorúan kikérte magának, az üzletsoron egy hús-, hentesáru üzlete is mûködött (vagy késõbb csöppent volna a mézesbõl a húsos businessbe? - nem emlékszem.) Az viszont biztos, hogy a világ legfinomabb prágai sonkáját Dezsõ bájék csemegéjében lehetett kapni, friss zsömlével akkor is lecsúszott belõle néhány jókora buci, ha épp ebéd után voltam. Anyu a munkahelyén szokás szerint késõbb jutott betevõhöz, mint én odahaza, így ha meglátogattam, mindig sort kerítettünk egy közös, részemrõl utóprágaisonkázásra, ez már csak afféle meghitt ceremóniánkká nõtte ki magát, a napok, hetek, majd hónapok hosszú folyamán át, melyek lassan mámoros évekké duzzadtak.
A mézesekkel egész véletlen kerültem barátságba, az egész úgy kezdõdött, hogy anyu pénzt váltani küldött át Dezsõ Úrhoz, aki közvetlen a gyerekruha üzlet, anyu dolgozója mellett mûködött eladói/fõnöki minõségben. Csak beszaladtam kezemben lobogtatva azt a nagy ...